A HAJÓTÖRÖTT MESÉJE
Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. "Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza! (ismeretlen szerző)

Mikor megszülettél még önmagad voltál,
aztán a lelkedtől messze kóboroltál.
Mit elvártak tőled, pont olyanná váltál,
megfelelni másnak folyton megpróbáltál.

És azóta mindig rajtad ez az álarc,
még mindig elhiszed, így boldoggá válhatsz,
szeretetre vágyva folytatod a harcod,
és sehogy sem érted, mért vallasz kudarcot!

Talán, ha lelkedhez még visszatalálnál,
akinek születtél újra azzá válnál,
s megértenéd végre, miért vagy e földön,
nem lenne az élet gúzsba kötő börtön!

Nagyon fontos lenne önmagadra lelni!
Ne akarj hát másnak folyton megfelelni!
Ne hidd, hogy csak akkor fognak majd szeretni!
Ne engedd magadat így félrevezetni!

Add csak önmagadat, ne hódolj be másnak,
ne engedj érzelmi mocskos zsarolásnak.
Ki csak akkor szeret, ha úgy élsz, hogy várja,
az bizony lelkedet kalitkába zárja!

Lelked szabad madár, szabadságra vágyik,
ha ketrecben csücsült, rab volt mostanáig!
Azt ki rabláncon tart, szeretettel zsarol,
hagyd ott az út szélén szenvedni valahol!

Önmagadért vállalj csak felelősséget,
az úgyis elvisel, aki szeret téged!
Találd meg önmagad, tedd szívből a dolgod,
engedd hogy a lelked mától legyen boldog!

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót;
Hogy ami fáj, az ne fájjon...

Azt kérdezted tőlem,
nagyon vártalak? -
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelző
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint a patak medrét,
madarat az ég,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Mi az ember célja? Csak boldognak lenni!
Jó lenne megtudni, mit kell érte tenni?
Meg kell változtatni az egész világot,
úgy kell felkutatni tán a boldogságot?
Eljön majd magától? Harcolni kell érte?
Jó üzletet kötni, s hinni, hogy megérte?
Mindent eltaposni, ami gyenge, élő?
Erővel elvenni? Az úgy nem megy, félő!
Hát akkor, hogyan kell, van e már receptje,
vagy a harag, s bánat az ember keresztje?
Mekkora lépés kell, ahhoz, hogy elérjük,
vagy nem is kell lépés, elég, hogyha kérjük?
Hej, ha körül néznél, lehet megtalálnád,
ha a világodat nyitott szívvel járnád,
és a szeretetet engednéd rád hatni,
ha nem csak elvárnál, képes lennél adni!
Szível körülnézve meglátnád a szépet,
szádat elhagyná pár hálás, szép dicséret,
parányi örömöt értékelni tudnál,
szeretetet, hálát kicsiktől tanulnál.
Értékelnéd, amit mások szívvel adnak,
jó szót, nem tartanál, soha meg magadnak.
Bátorítanád a ma még elesettet,
s lelkét táplálnád, ha félelemtől reszket.
Kedvességgel, szóval mosolyt varázsolnál,
Te magad a mosoly, a ragyogás volnál.
Hitet adnál másnak, képes legyen látni:
előbb lássa vágyát, aztán kezdje várni!
Mert az nem működik – “Hiszem, hogyha látom!”
– A képzelet teremt, a hit – kis barátom!
Azt is jó ha tudod, a szeretet éltet,
s amíg szeretet van, semmi sem ér véget!
Nyisd hát meg szívedet, mert így lehetsz boldog!
Ahogy Te változol, követnek a dolgok!
Képzelj el magadnak egy élhetőbb világot,
ahol megtalálod vágyott boldogságod!

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!